Amikor kisállatot veszünk a gyereknek, csak ritkán jut eszünkbe, hogy arról elmélkedjünk, mi lesz, ha szegény hörcsög, hal, papagáj, vagy a kutya beadja a kulcsot. Jó, nyilván mindenki tudja, hogy a legtöbb állatka rövidebb életű, mint azt mi szeretnénk, de az első időszakban örülünk, ha addig eljutunk, hogy normálisan gondozza a gyerek. Persze átsuhan a fejünkön, hogy mi lesz, ha meghal a kedvenc, de ez egy hanyagolható és legfőképpen távoli probléma csak, kis lépésekkel haladunk ugyanis inkább. Az állatok viszont nem szokták bejelenteni a halálukat, vagy esetleg elvesztésüket előre, szóval általában váratlanul ér minket a dolog, s akkor kezdünk el gondolkodni ezerrel, hogy mit mondjunk Pityunak, mi lett a degujával. Mondjuk meg neki face to face, hogy meghalt, szépítsük mindenféle történettel, hogy az örök vadászmezőkön kergeti a makkot, vagy vetítsünk hülyeségeket, hogy Rudi, az állat mármint remekül van, csak elköltözött? Persze az sem mindegy, hogy mekkora a gyerek, variáció azonban számtalan lehet arra, hogyan dolgozza fel a gyerek az elválást, a gyászt, azaz a veszteséget. Sőt, az sem, hogy mi mit gondolunk a témáról.

Amikor kisállatot veszünk a gyereknek, csak ritkán jut eszünkbe, hogy arról elmélkedjünk, mi lesz, ha szegény hörcsög, hal, papagáj, vagy a kutya beadja a kulcsot. Jó, nyilván mindenki tudja, hogy a legtöbb állatka rövidebb életű, mint azt mi szeretnénk, de az első időszakban örülünk, ha addig eljutunk, hogy normálisan gondozza a gyerek. Persze átsuhan a fejünkön, hogy mi lesz, ha meghal a kedvenc, de ez egy hanyagolható és legfőképpen távoli probléma csak, kis lépésekkel haladunk ugyanis inkább. Az állatok viszont nem szokták bejelenteni a halálukat, vagy esetleg elvesztésüket előre, szóval általában váratlanul ér minket a dolog, s akkor kezdünk el gondolkodni ezerrel, hogy mit mondjunk Pityunak, mi lett a degujával. Mondjuk meg neki face to face, hogy meghalt, szépítsük mindenféle történettel, hogy az örök vadászmezőkön kergeti a makkot, vagy vetítsünk hülyeségeket, hogy Rudi, az állat mármint remekül van, csak elköltözött? Persze az sem mindegy, hogy mekkora a gyerek, variáció azonban számtalan lehet arra, hogyan dolgozza fel a gyerek az elválást, a gyászt, azaz a veszteséget. Sőt, az sem, hogy mi mit gondolunk a témáról.

Talán még emlékeztek rá, hogy van, azaz volt egy papagájunk, Szotyi, akiről beszámoltam már az elmúlt egy évben. A becsempészett „volt” szócskával már gondolom észrevettétek, hogy cselesen utaltam a dolgok nem túl szerencsés folytatására, ugyanis Szotyi kilépett az életünkből. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy bedobtuk az unalmast és visszadobtuk az állatkát a feladóhoz, el kell mondanom, hogy – szerintem persze-, nagyon jól bántunk a papagájunkkal. Rengeteget volt szabadon, mindenféle neki való finomsággal etettük, nem hagytuk magára, mert ha valahová mentünk, hát jött velünk mindenestől. Aztán eljött tavasszal a jó idő, és azt hittük, hogy jót tesz neki, ha kitesszük egy kicsit a kertbe, bár bevallom, nekem voltak a dologgal fenntartásaim. Még az is átsuhant a fejemen, hogy lehet, hogy ez kínzás, mert mégiscsak látja a többi madarat röpködni maga körül, szóval lehet, hogy csak vágyódik szegény. Aztán egyik nap arra értem haza egy tízperces látogatásból, hogy a kalitka üres. Nem írom le, hogy milyen sokként éltem meg, rohangáltam az utcában. mint a hülye és „szotyiztam” vadul. Ez pont az évzáró napján volt, amit Panna úgy várt, mert kitűnő lett és a nap is máshogyan sütött. Járt az agyam, hogy akkor most mi legyen, hogyan tálaljam a dolgokat a gyereknek, aztán úgy döntöttem, várok vele estig. A tanteremben aztán lezsibbadtam, miután észrevettem, hogy a lányom jutalomkönyve, mi is lehetne egyéb, mint A papagáj című színes album, ekkor bedőlt a terv és úgy éreztem, hogy túl kell lennünk rajta. Így sírt a kitűnő tanuló gyerek kb. ötven döbbent ember előtt a folyosón, én meg álltam és tudtam, hogy rossz volt a dramaturgia, majd végül arra jutottam, hogy az élet a legnagyobb rendező.

Hazafelé aztán ettünk egy fagyit és próbáltam minden hülyeséget mondani, amit utólag bánok, mert mégiscsak 9 éves a gyerek, hogy kiszabadította a kalitkából a többi madár, és hogy milyen jó lesz neki, mert végre elmehet Afrikába. Igen, ezt a sok marhaságot mind én mondtam, de az vesse rám az első követ, aki nem mismásolt még el semmit. Aztán este R.E. eltorzult arccal fogadott, mert szerinte ezt a madárkát valaki kiette a kalitkájából (ki, hát a szomszéd macska), ráadásul az éppen megnyugodni készült gyerek füle hallatára világosított fel a bősz apa. Kész. Újabb síróroham, én pedig hozzáfogtam leenni R.E. fejét, mégis mennyi tapintat szorult belé?

Aztán gondolkodtam rajta sokat és arra jutottam, hogy végül is mi végre viszünk haza kisállatokat, ha nem az érzelmeink miatt? Mert persze társ és „játszópajtás” is egyben, de a gondozásukkal nevelő szándékunk is van. Azt pedig, hogy az élet már csak ilyen, születünk és meghalunk, nem árt, ha már kiskorban megtanulják a gyerekek és a helyén is kezelik (van neki?). Trükközhetünk, hogy jobb helyre költözött (miért, nem?), vagy, hogy elaludt és hagyjuk pihenni az állatot, mindenki saját ízlése szerint válogathat a módszerek között. S hogy egyszer, amikor szembekerülünk azzal a problémával, hogy hogyan mondjuk el a gyereknek, ha valamelyik szerettünk halt meg, majd újabb fejezetet nyitunk az életünkben.